Kormos, repedt téglakémény.
Egy hideg, sötét átjáró.
Meleg, fényes tűzön járó,
Sötétségbe szálló
Füstnek kapuja.
Sötétszürke lángoszlop,
Mely rögtön menekül,
Amint tud, elrepül,
De mégis rendületlenül
Csak emelkedik.
Álmos, haldokló nyár.
Végtelenbe futó,
Zajos, maró, fullasztó
Idő ebben a hamvadó
Életben.
De nézd csak, ott!
A fény már látszik!
Az idő lassan eloszlik,
S végtelenné válik,
Ha meglátod.
Lassan, csendben
Fogd a kezem,
Egyedül ezt meg nem teszem.
Csak behúnyom a szemem,
És várok.
A végtelenség lassan telik.
Én nem mozdulok,
Csak ülök. Maradok.
Legyenek boldogok
A tudatlanok!
Aranyburok, melegség,
S a fény így is el nyel,
Tiszta, józan fejjel,
Dícsérettel,öleléssel
Támogat.
Fáradt, pusztuló táj.
Végtelenbe futó,
Zajos, maró, hamvadó
Idő ebben a fullasztó
Életben.
De nézd csak, ott!
A fény már látszik!
Az idő lassan eloszlik,
S végtelenné válik,
Ha meglátod.
csak élvezd a percet.
Lásd meg a fényt,
Fedd fel az igényt
És Fogadd el a tényt:
Itt csak vendég vagy!
_____________________
|
|
Vadállatok zöld szeme,
Tábortűz melege,
Egek, Földek szelleme.
Ki most is engem hívsz
Haldokolva, remegve.
Nem értem a nyelved...
Mi a TE neved?
És mit érek én neked?
Hisz a halandóság engem
Mélyre eltemet!
Csak áruld el,
Mielőtt a vég felkel,
És mindenkit fel lel!
Mutass nekem utat
Ősi, vén kezeddel!
De csak némán állsz,
Lassan szoborrá válsz.
A végzettel hálsz!
Hátat fordítva mindennek,
Nem hallasz, nem látsz!
Hívunk, Vedd már észre!
Szükségünk van segítségre!
Várunk végre fel az égre!
Ez már annyit jelent:
Ennyi volt, itt a vége!
Miért jó, ha némán
Tekintgetsz le énrám?
Bárcsak, bárcsak tudnám...
Kinek vagyok vadja,
S ki az én prédám?
Válaszolj már! Szánalom!
Fénylő, arany vár-orom
Most már csak egy sárga rom,
Ki minden embert lassan
A Halál felé nyom!
Itt a vég, ennyi lenne?
Mint egy múló tündérmese
Elevenen eltemetve....
Induljunk hát a Vég felé
Mosolyogva, nevetve!
De ígéreted mit sem ér:
A Halál hozzád el nem ér!
Csak hallgassuk, mit mesél...
Te hang vagy, fény, szó,
Föld, víz, s kenyér.
Megértettem: Te vagy minden!
Tényleg elég ezt hinnem?
Csak juttass messzire innen!
Az élet vonalából
Kihajló, fényes íven!
S Te most sem lépsz el:
Mézes, fényes ékességgel,
Élet-halál nem ér már el.
Te vagy Ő,
Fogj meg, s vigyél el!
Ez a hely már rég nem ékes,
Nem él, ragyog, rég nem fényes,
Bőre vérzik, szúró, sebes.
Még mindig csak állsz.
Eltévedtem, most már keress! _____________________ |
|
Tavasz van.
S a szél, mint lomha madár,
Zúgó felhők
Harcába száll,
S fájón felbőg,
Ha eljön a halál.
Éget a nyár.
Tengernyi titkot őriz
a forró pára,
S mélyre zuhan, hisz
Várja a párja,
Ki életre visz.
Az ősz...
Mint kivégzendő rab,
Hullik a falevél.
Ajándékot kap:
A többi sem él...
S lassan elvonul a Nap.
Itt a tél az úr.
Bús, néma csend van:
Már semmi sem él.
Fagyos éjben, nappalokban.
Gyilkos, hideg tél!
S már itt fekszek holtan.
_____________________
|
